Képírás. Bruegel

bruegel szarka az akasztofan kicsi

 A szarka az ellenállás szimbóluma? Mindenesetre ott billeg az akasztófa tetején. De nézzük csak: így akasztófa nem áll, ez ki van facsarodva, ez egy „lehetetlen tárgy". Ezt akár Escher is festhette volna; a két függőleges faoszlopot összekötő gerenda, amin az elítélt lóghatna, de nem lóg, pont kilencven fokban tér el a valóságosan lehetségestől. Ez egy perspektívikusan ficamos, hivatását betölteni aligha tudó kivégzőeszköz. A festmény centrumában áll, mint egy a virtuális halálba nyíló kapu, illetve kapufa. Ezen aztán biztos nem fog himbálózni senki. Ezt üzeni a szakértők szerint a szarka az akasztófáról.

Az akasztófát bukolikus szépségű vidék öleli körül. Őszi fák karéjában barnás hegyoldal alkotja az előteret. Ezen keresztül láthatunk a középtájt kanyargó folyó kékjére és a folyószalag mentén magasodó sziklás vidékre, valamint a szirttetőn emelkedő várakra és távoli városokra mint valami barokk kulisszára. A folyó a háttérben húzódó síkon terül szét és szürkén eggyé olvad a felhőbe vesző, párás horizonttal.
Ez az ideálisan nyugalmas, kéklő „világtáj" (vigyázat, nem azonos semelyik égtájjal!) a mozgalmas előteret ellenpontozza. Az előtér az akasztódomb, itt ér véget a földi igazságtétel. Jól látható hely, de a képen csak az egyik kiemelkedés a sok közül. Az akasztófa alatt parasztok táncolnak, elég duhajul ropják. Dudás fújja a talp alá valót. Többen a faluból szintén a vesztőhely felé igyekeznek, de úgy, mintha csak búcsúra mennének. A kép bal sarkában, bokor alatt egy koma szarik.
Nem zsánerképet látunk, inkább reneszánsz hieroglifát. Képírást. Ecsettel írt esszét. Például arról, hogy az élő fák sorába mit állít az ember, a homo faber: keresztet és bitót. Körben a nagyobb fák mintegy ingatják a fejüket. A természet hallgat. Tehenek legelnek engedelmesen a messzeségben.
Szarka több is van a képen, Bruegel más képein is megjelenik. Ez az emberközeli madár nem a daláról híres, mint a pacsirta, nem is kerül az asztalra, se sülve, se főve: habár, ki tudja, az éhség még a varjút is leszedi, miért hagyná fent hát a szarkát? Ezek a szarkák, ez a tolvaj népség, ez a veszekedős társaság, ezek a mi képviselőink. A mieink, azaz a németalföldieké. Azoké a bugrisoké, azoké a kódisoké („geuzen", koldusok volt a csúfnevük hollandul, büszkén viselték), akik nem fogadják el a spanyol király zsarnokságát, az inkvizíciót.
Van egy német közmondás: „Le akarja szoktatni a szarkát arról, hogy ugráljon". Nem sok mindent tudni id. Pieter Bruegel aktuálpolitikai nézeteiről. Életrajzírója mindössze arról számol be, hogy halála előtt a festő meghagyta feleségének: égesse el azokat a rajzait, amelyek esetleg bajt hozhatnak majd rá, az özvegyre. Lehet, hogy a tűzre vetett művek direktebb jelrendszerrel éltek, mint azok, amelyek fennmaradtak. Mindenesetre az akasztófás festmény elég szarkasztikus válasz az elnyomásra, a véres megtorlásra. A festő már nem érhette meg Németalföld felszabadulását, hiszen az halála után nyolcvan évvel jött csak el.
Bruegel képei talányosan sokértelműek, nézőpontja, mint itt is, az akasztófás képen, mindig „rálátó", azaz felülnézeti. Már a tekintében ott van a távolságtartó, de nem szeretetlen irónia, még inkább ott van a figuráiban, a karikaturisztikusan kerek arcokban, a pufi vagy éppen aszténiásan sovány testekben, de leginkább az arányokban. Sok-sok képén az ember ugyanolyan parányi eleme a kozmikus világnak, ugyanolyan vendégjátékosa a természet globális színházának, ugyanolyan statisztája az ismétlődő előadásnak, mint amilyen például Ando Hiroshige fametszetein. Képnyelvük rám is inspirálóan hatott és hat ma is. Világképük, sorsgrammatikájuk hasonlít ahhoz, amit én is vallok: van a világ és van a beleejtett ember, aki könnyen rámehet erre a zuhanásra, amit a modern Nyugat úgy hív, hogy Én.
Bruegel úgy integet a saját Énjének, mint ami ott lakik mindenben és mindenkiben. Egy képről-képre beöltöző és beköltöző, de sohasem azonos. Szellem-képes, be- és elmozdulós. Tekintetének olyan aurája van, ami alól nehéz kivonni magunkat. Ez az aura alapvetően antiarisztokratikus. Ezért érdekes, hogy mit ettek rajta Európa akkori csúcsarisztokratái, a Habsburgok.
Ernő főherceg, németalföldi helytartóként 1594-es brüsszeli bevonulásakor kapott ajándékba tizenkét Bruegel festményt. Lipót Vilmos főherceg, ezen a névet az ötödik, a valaha élt legnagyobb mecénások egyike, Giorgone, Tiziano képei mellett Bruegel képeit is nagy becsben tartotta. Élete végén unokaöccsére hagyta minden vagyonát, kivéve a műgyűjteményét – ezeket a császár gondjaira bízta. Ennek a jó ízlésnek, illetve tezauráló szenvedélynek köszönheti a mai Ausztria a Kunsthistorisches Museum Bruegel-anyagát. Lehet, hogy Bruegel, az ellenálló valamit alakított a császárokon?

Litera Netnapló, 2018. november 21.

 

Visszhang

Legfrissebb művek

Krokodilopolisz - blog

Kapcsolat