Angyalszárnycsikorgás
Halasi Zoltán: Megváltás vég nélkül
Nagy luxus olyan kis kultúrának, mint a magyar, nem megbecsülni a legjobbjait. Márpedig Halasi Zoltán a kortárs magyar költészet szűk élmezőnyébe tartozik, ám a szakma mintha nem tartaná számon érdemeinek megfelelően, a nagyközönség számára pedig minden bizonnyal ismeretlen.
Halasi kvázi felfedezetlenségében közrejátszhatott kései indulása és a költői életmű kis terjedelme: első kötete 43 éves korában, 1997-ben látott napvilágot, és azóta csupán három verseskönyve jelent meg. A Megváltás vég nélkül az eddigi életműből ad válogatást, emellett jó néhány, korábban meg nem jelent vagy új költeményt is felvonultat. Halasi öntörvényű alkotó, akinek komplex költői arculatából két vonás különösen kiemelkedik: a poeta doctusé, illetve az egyéni és a kollektív szenvedést megéneklő költőé. Par excellence tudós költő, felvértezve rendkívüli, ám sosem fitogtatott formakultúrával és bámulatosan gazdag eszköztárral. Költészete zavarba ejtően kiterjedt és kuriózumokban bővelkedő műveltséganyagot mozgósít: antik görög mitológia, zsidó és keresztény teológia és vallástörténet, középkori hiedelmek, újkori történelem, és nagyjából bármi a világ- és a magyar lírából. Ebből a szempontból a leghálásabb Halasi-kötet a mostani válogatásban is nagy súllyal jelen lévő Bella Italia, amely egy pár 1980-as olaszországi nászútjának a történéseit dolgozza föl, miközben lépten-nyomon megidézi a múltat, az antikvitástól a kereszténység nagy évszázadain át az újkori és még későbbi politikai-hatalmi csatározásokig. Nemhiába tartalmaz a mostani könyv bő harmincoldalnyi jegyzetet, nagyban megkönnyítve az olvasó dolgát, aki így is sokszor úgy szédül, mint a Palestrina című vers beszélője, aki egy régi kis Fiat 600 hátsó ülésén kuporogva hallgatja a magabiztosan száguldozó sofőrt, amint VIII. Bonifác intrikáiról magyaráz (vajon ki tudja kapásból megmondani, hogy ki volt VIII. Bonifác?). Vagy ott van például a Koporsószöveg című vers, amely egy háborús traumát az óegyiptomi Halottak könyve alapján jelenít meg, mások mellett Vas István és Zelk Zoltán szövegeit is felhasználva. A nagyfokú artisztikumhoz, a költői-nyelvi virtuozitáshoz páratlan invenciózusság társul, Halasi bővelkedik a különös ötletekben: hol a lift útját követve mutatja be egy sivár társasház lakóinak életét, hol patkányok nézőpontjából ábrázolja a nászutasokat, hol nehéz női sorsokat gördít egymásra az ókortól napjainkig.
Már ez utóbbi felsorolásból is kitűnhet e költészet erős affinitása a szenvedés iránt. Nem véletlenül nevezi Radnóti Sándor „félelmetesen keserű világlátású költő”-nek. A személyes és a kollektív traumák, az egyéni, a családi és a történelmi törések, kataklizmák széles spektrumban jelennek meg nála. Főleg a korai versekben hangsúlyos a nyolcvanas évek és a rendszerváltás környéki lekoszlott magyar valóság ábrázolása (noha a kisszerűség sokszor mintha nem lenne megfelelő tárgy Halasi megemelt költészetéhez ‒ a vonatkozó versek fakóbbak, szürkébbek). A Középkor-ciklus grandiózus versei a középkori antijudaizmus katasztrófáinak nyomába erednek, amelyek sötét vonulatként húzódnak végig a máskülönben korántsem mindenestül sötét korszakon. Példa erre a Coda című vers egyik részlete, amelyben a megszemélyesített siratóének beszél arról, hogy hová küldte őt az Úr: „Felejtem útjait, biztos nem Dijonba küldött, mi dolgom / készülő hercegi kriptákkal, karthauziak kolostorával, mosolygó / Máriákkal, élethű donátorokkal (…), rég Toledóban a / helyem, a pengék városában, aztán Barcelonában, Geronában, / a nyüzsgő juderíákban, lélegző szobrait élettelenné a vasak ott / szabdalják, kutat tölt velük az igazságszeretet, sarki ciszternát.” Halasi ugyanakkor a személyes traumák nagy költője is, ezt mutatja például a Gyümölcs részlete is, amely sokkoló erővel ad hírt a depresszióról: „Egyszer a tiszta színek berekednek, / az együttérző mosoly arcul üt, / csak gnómok néznek rád a visszapillantóból, / úgy érzed, a megfeszített is pózol” (ez utolsó sor egészen hideglelős). Szintén emlékezetes a Monreale egyik strófája, amely jó példa a Halasira gyakran jellemző manierista burjánzásra: „Épp benne voltam az édeni korban, / szorongtam a mikorban, a hogyanban / háromszázhatvanöt tűzfürdőt vettem, / szétrobbantam a holban, és a merre / erkélye folyton leszakadt alattam; / a meddig skorpiómarása közben / a mit ütött, nem volt hová hajolnom.” Ugyanakkor Halasi a közvetlen személyességet szinte mindig eltávolítja, áttételessé teszi, aminek az egyik fő eszköze, hogy a személyes történéseket egybeírja a mítosz és a vallás nagy motívumaival, így például az egyik nászutasversben a hivatásos festő menyasszony és Assisi Szent Ferenc szenvedésteli törekvései fonódnak össze („a küzdelem a győztes szenvedésért / az izzásig felhevített paletta / a fertőzéssel felfakadó stigmák”). A személyes és a mitikus egymásba írása Borbély Szilárddal rokonítja Halasit, ám a pályatárshoz képest nála az éjfekete komorságú traumalíra mellett a nyelvjátékos-szófaragó-ironikus posztmodern éppúgy jelen van. Zavarba ejtő, nagy szintézis. A görög mitológia ad tág keretet és sorsszerűséget a hatalmas volumenű családverseknek is, amelyek az időközben elhunyt feleség, a demens apa és a súlyos mentális problémákkal küzdő fiúgyermek viszonylatában helyezik el a Halasira emlékeztető beszélőt. Ezek az utóbbi évek legletaglózóbb versei közé tartoznak. Szerzőjük titkos költőfejedelem.
Görföl Balázs
Megjelent a Magyar Narancs 2025. júlus 23-i számában
