Végigélni három évet a varsói gettóban, éhezést, megaláztatást, látni a deportálást, elveszíteni mindenkit, családot, barátot, nézni az égő gettót, utolsó élőként szólítani a halottakat, mindez embertelenül nehéz. Jichak Katzenelson lengyelországi zsidó költő azonban megbízást kapott, hogy foglalja versbe a néphalált: társai azért menekítették ki a varsói gettóból, hogy mondja el az utókornak azt, ami elmondhatatlan. A poémát végül egy internáló táborban írta meg 1943-44 fordulóján. Az Ének a kiirtott zsidó népről egy halálosan meggyötört, de méltóságát töretlenül őrző ember személyes hangú gyászéneke, egyben a lengyelországi zsidóság elpusztításának krónikája; vérrel, fájdalommal, haraggal festett panorámakép közelről. Katzenelson még a hagyományos versnyelven szól, de műve erőteljesen jelzi már, hogy a modern tömeghalál borzalmai érvénytelenítik mind a prófétai hangot, mind a vallásos értelmezéseket. A huszadik századi költészetben páratlan népsirató született. A pusztulást a költő sem élte túl: Auschwitzban ölték meg 1944 tavaszán.
*
Hogyan ábrázolható prózában egy kultúra cseppet sem regényszerű pusztulása? Hogyan jeleníthető meg a népirtás úgy, hogy mi, mai emberek ne egy kivégzéstörténet kukkolói legyünk? Hogyan kerülhető el, hogy a gyilkosokra olcsó megoldásként Káin-bélyeget süssünk, miközben az áldozatokat saját kényelmünk érdekében újra meg újra számokra redukáljuk? Az Út az üres éghez szerzője a lengyelországi zsidó kultúra életét és halálát kaleidoszkópszerű teljességben tárja elénk. Végigvisz a békebeli színtereken: jesivák, szegénykonyhák, fazsinagógák elevenednek meg, a jiddis folklór és a kortárs költészet szól hozzánk, bejárhatjuk Varsó zsidó negyedét, hogy aztán minderre rávetüljön a hitleri Németország árnyéka, és mindent megsemmisítsen a cinikus náci halálgépezet. Halasi szakít a hagyományos regényszövéssel, helyette egymással látszólag össze nem függő, esszének, tanulmánynak, hivatalnoki beszámolónak, tudományos kutatásnak álcázott fejezetekben mutatja fel a folyamatok kollektív természetét. Végül a középkort megidéző versekben győzi meg az olvasót arról, hogy a holokauszt nem egyszerűen a németség eltévelyedése, hanem közös európai kultúránk rendszerszerű fejleménye.
