Kristen Lippincott: Az idő története
Azt mondják az óhéberek, az Úr körzőt illesztett a Káosz arcára, s ezzel egyszerre megszületett a tér és az idő. A Baghavad-gítában így nyilatkoztatja ki magát Ardzsuna hercegnek az egyszerre Teremtő és Romboló Visnu isten: „Az idő vagyok, mely elpusztítja a világot.” A navajo indiánok bizonytalan időszakokban felelevenítik teremtéstörténeteiket, múltba néznek, s a kibillent időt mintegy visszazökkentik eredeti állapotába. A maorik szemében a múlt van előttünk, azt látjuk, a jövő mögöttünk van: láthatatlan. Ahány kultúra, annyi időképzet: nyugaton inkább lineáris, keleten inkább ciklikus.
A világbíró briteknek még a kezdő délkört is sikerült megkaparintaniuk 1884-ben. A Nemzetközi Meridián Konferencia a greenwichi obszervatórium meridiánműszeréhez kötötte az idő mérését. Bár a franciák még évtizedekig fumigálták a döntést, az abszolút helyi időknek, melyek a vasúti és postaközlekedésben általános káoszt eredményeztek, örökre bealkonyult.
Az ezredforduló mámorában az angolok kiállítást rendeztek az időről, ennek katalógusa jelent meg magyarul rendkívül igényes küllemmel és tartalommal, többek között Ernst Gombrich és Umberto Eco tanulmányaival. Ha valaki nem siet éppen: randevúra, munkahelyre, üzletet kötni vagy kapcsolati tőkét növelni, ajánlom, üsse fel ezt a remek könyvet, vessen egy pillantást Tiziano háromfejű Idő allegóriájára, s mindjárt megfontoltabban fog a vesztébe rohanni.
Perfekt Kiadó, 2002, 304 oldal, 6990 forint
