Martin Pollack

Részlet a Galícia c. könyvből


A Galíciai és Lodomériai Királyság fővárosának igazi metropolishoz illően nem egy pályaudvara volt, hanem több: az 1904-es esztendőben épített főpályaudvar, az Osztrák-Magyar Monarchia egyik legmodernebb állomásépülete, amely magas, üveggel fedett csarnokaival – Bécsből, Berlinből, Párizsból és Londonból futottak be ide vonatok – és villanyvilágításával minden lembergi szívét büszkeséggel töltötte el; a Podzamcze pályaudvar a Zółkiewska utcán a Várhegy lábánál – innen a keleti vonalak indultak Pétervárra és Odesszába –, valamint három kisebb pályaudvar, amely a tartományon belüli vonatjáratokat fogadta, illetve indította Podhajce, Stanislau és Sokal felé. A nagyjából száz kilométerre levő Brodyból jövő vonat a Podzamcze pályaudvarra érkezett: az állomásépület előtt konflisok, fiákerek, a századforduló után már egy-egy taxi is készenlétben állt az utazóközönség szolgálatára; a Żólkiewska utcán a HR és HG jelzésű villamosvasutak jártak be a városközpontba, illetve ki, Żólkiewska elővárosba. A „villanyoson” volt első és másodosztály, és nem kellett a kalauznak borravalót adni. Erre a rövid lembergi útikalauz (Kurze Führer durch Lemberg) külön felhívta a figyelmet.

Galícia lakosai szerették a hazai tájakat és városokat a nyugatiakhoz hasonlítgatni, mintha ezzel egy darabka nagyvilágot is elhozhatnának a Habsburg Birodalom határvidékére. Ha a kőolajforrásairól híressé vált Drohobycz környéke a galíciai Pennsylvania, a Trembowla városkát övező festői táj a podóliai Svájc, a még oly nyomorúságos fészek, Busk a galíciai Velence becenévvel büszkélkedett, akkor Lemberg aztán igazán joggal és méltán kapta a kis Bécs nevet. Sok tekintetben az is volt. Lemberg volt a legfőbb államgazgatási hivatalok és az önálló tartományi hatóságok székhelye. Itt ülésezett a szejm, a galíciai országgyűlés, itt rezideált a cs. k. helytartó, három érsek, egy római katolikus, egy görög-katolikus és egy örmény-katolikus, valamint a zsidó főrabbi. Anglia, Franciaország, Németország, Oroszország és Dánia tartott fenn itt konzulátust, és volt itt egy sor villanyvilágítással, lifttel, telefonnal, folyékony vízzel felszerelt első osztályú szálloda. A Mária-téren (Plac Maryacki, Marienplatz) lévő Hotel George volt közülük a legelőkelőbb, de volt egy ukrán szálló is, a Narodna Hostynnycia a Sykstuska és a Kościuszko utca sarkán, „európai minta szerint berendezve”, mint azt az ukrán nyelvű újságok hirdetései bizonygatták. A tartományi főváros egy egyetemnek és egy műszaki főiskolának (mindkettőben lengyel nyelven folyt az előadás), négy lengyel, valamint egy német és egy ukrán gimnáziumnak adott helyet. A héber nyelvű gimnáziumot csak az első világháború után nyitották meg. Lemberg államigazgatási központ volt; a császári-királyi hivatalnokok mind az utcaképre, mind a városközpontban lévő „bécsi” kávéházak életére rányomták bélyegüket. Ők szinte kizárólag lengyelek voltak.

A tizenkilencedik század első felében az iskolákban és a hivatalokban még a német nyelvet használták. Az államigazgatás azokra a tisztviselőkre támaszkodott, akik a nyugodt élet és a gyors hivatali előmenetel reményétől csábítva Cseh- és Morvaországból, Sziléziából és a Krajnából érkeztek Lembergbe. Az újonnan jöttek mind német anyanyelvűek voltak, és sem az itteni nyelveket nem beszélték, sem a helyi viszonyokkal nem voltak tisztában; Bécs a birodalom legtávolabbi szögletére is ki akarta terjeszteni a germanizációt, így a nyugatról érkezők elvben a németesítés élcsapatát alkották. De ezeknek a hivatalnokcsaládoknak már a második vagy harmadik nemzedéke túlnyomórészt ellengyelesedett, csupán a nevük emlékeztetett származásukra: Brückner, Estreicher, Wittmann, Dietl, Loebl… „Ha egy német férfi lengyel nőt vett feleségül – szűrte le az efféle események tanulságát egy kortárs lengyel krónikás –, akár le is mondhatott róla a kormány: a felesége kemény kézzel irányította, úgy kellett táncolnia, ahogy az asszony fütyült”. Az 1900-as esztendőben Lemberg 160000 lakosának valamivel több, mint a fele volt lengyel, kereken 45000 volt a zsidók és alig 30000 az ukránok lélekszáma. A zsidók és az ukránok azonban nemigen részesedtek a magasabb állami tisztségekből. A lengyelek a helyi képviselőtestület is hosszú időn keresztül uralták, lényegében azt szavaztak meg, amit akartak. Ezt főleg az ukránok érezhették sérelmesnek, hiszen Lembergre – ukránul Lvivre – ők is jogot formáltak.

A város, jóllehet létrejöttét Danilo és Lev (Leo) ukrán fejedelmeknek köszönheti – maga a Lviv (Leopolis, Lemberg) név is ez utóbbitól ered –, ukrán földön fekszik és az ukránok kulturális és politikai életének központja, külső képét tekintve teljesen lengyel jellegű. Az utcák nem csak hogy kizárólag lengyel nevet viselnek, hanem mindenestől a lengyel történelem és irodalom nagyjairól lettek elnevezve. Van ugyan néhány ukrán nevet viselő utca Lembergben, ám ezek a város legeldugottabb és legkoszosabb részein keresendők, úgyhogy ez is inkább viselőjének csúfságára, mint dicsőségére szolgál. Sevcsenko „tiszteletére” egy olyan mellékutcát neveztek el, amely a város legszélén található, mindössze néhány házszámot tartalmaz, járda nincs benne, nincs lekövezve, s ezért úgy fest, mint valami szemétlerakóhely. A Literaturno naukovüj visztnyiknevű irodalomtudományi havilap néhány hónappal ezelőtt mint afféle kuriózumról fényképet közölt róla, amely értékes dokumentum az elkövetkező nemzedékek számára, hadd lássák, mekkora becsben tartották a lengyelek testvérnépük lángelméit. Még ennél is nagyobb kuriózum az a kis mellékutca, amely a város alapítójának nevét viseli. Ez az utca az Ulica Lwia (Leo-Gasse) annak a Lew-hegynek a lábánál, amelynek tetején valaha az ukrán fejedelem vára állt, s amely ma is büszkén magasodik a város fölé. A Lwia utca kétszer olyan hosszú, mint a Sevcsenko utca, a város egyik legpiszkosabb részében helyezkedik el és a lembergi prostitúciós negyed központját alkotja. Ebben az utcában minden egyes házszám egy-egy nyilvánosházat rejt.

(Vladimir Kusnir: Lemberg és a többi kelet-galíciai város nemzetiségi viszonyai. Ukrán Figyelő, 1908)

Az ukránoknak minden okuk megvolt az elkeseredésre. Állandóan napirenden volt, hogy a lengyel hatóságok az önkormányzati és a tartománygyűlési választások alatt meghamisították a szavazólistákat, akadályozták az ukrán jelölteket választási beszédjük elmondásában vagy akár be is börtönözték őket; ezekkel a politikai botrányokkal Galícia kiérdemelte az osztrák sajtóban a „Skandalícia” nevet. Amikor 1908-ban három falusi csendőr megölt egy ukrán parasztot, aki a választások lebonyolításában segített, egy ukrán egyetemista pisztolyt rántott és agyonlőtte Andrzej Potocki grófot, Galícia helytartóját. A lembergi egyetemen ezek után véres összetűzésekre került sor a lengyel és az ukrán diákok között; a szakadék mélyebb volt, mint valaha.

A főváros zsidó értelmisége a századforduló táján két táborra szakadt: az asszimiláció híveire, akik – Brody választókörzetnek a birodalmi gyűlésbe delegált zsidó képviselőjéhez, Emil Bykhez hasonlóan – Lengyelországot úgy magasztalták, mint ami valóságos paradicsoma a zsidóknak (Polonia judeaorum paradisus), és a cionistákra, akik Lengyelországban csupán az Ígéret Földjére vezető út állomását látták. Az asszimiláció hívei túlnyomórészt a feltörekvő polgárság soraiból verbuválódtak, sikeres kereskedők, orvosok és mérnökök fiaiból, akik elszakadtak hagyományos zsidó környezetüktől, és gyermekeiket német, illetve lengyel gimnáziumba küldték. A programszerű zsidó-lengyel közeledés legjelentősebb képviselője azonban a stetlből, a Tarnopol és Brody között fekvő Zbarażból érkezett: Wilhelm Feldman (1868–1919) vallásos családban nevelkedett, Zbarażban héderbe és jesivába, a Talmud-iskolába járt, majd a nyolcvanas évek közepén ismeretlen okból szakított környezetével, és a felvilágosodás központjának számító Lembergbe ment, ahol a zsidó diákok, irodalmárok és művészek „európai viseletben” ültek a kávéházakban és a borozókban, és lázasan vitatkoztak a haladó zsidó értelmiség lapja, az Ojczyzna ( „Szülőföld”) legfrissebb vezércikkén. Feldman Lembergben lépett be a lengyelül „Przymierze braci”, héberül „Agudat ahim” („Testvérek szövetsége”) nevű egyesületbe, amely a galíciai zsidók polonizálását tűzte ki célul. Lengyelország – hangzott az egyesület programja – a zsidók egyetlen igazi hazája, a lengyel a zsidók anyanyelve, a jiddis csupán egy korcs keveréknyelv, a gettó láthatatlan béklyóit idéző szégyenteljes emlék. A „testvérek” előadásokat tartottak, iskolákat alapítottak, könyvtárakat szerveztek; Feldman hatalmas lelkesedéssel vetette bele magát a munkába, írt, vitatkozott, szónokolt. Az asszimiláció, állította, több holmi magasröptű programnál, az asszimiláció történelmileg elkerülhetetlen folyamat, a modern civilizáció természetes kísérőjelensége.

Az asszimiláció híveire keserves csalódás várt. Számos akadály állt a beolvadás útjában, tért hódított az antiszemitizmus, és a lengyel társadalom korántsem nyújtott nekik olyan lelkesen kezet, mint ahogy remélték. Żydziak (Kis zsidó) című, részben önéletrajzi jellegű fejlődésregényében Feldman – akárcsak Karl Emil Franzos a Pojácában – egy műveltségre éhező zsidó fiatalember szenvedésekkel teli útját rajzolja meg: főhőse kitör a stetl szorongató környezetéből és Lembergbe megy. A „kis zsidó” próbálkozása a lengyelek hiányzó szolidaritásán fut zátonyra, ő maga megbetegszik, és végül, akárcsak a „pojáca” Sender Kurländert, őt is visszaviszik a stetlbe.

Az asszimiláció híveit kudarcra ítélte a zsidó tömegek kétségbeejtő szegénysége, elmaradottsága és tudatlansága is. Arról nem volt semmiféle elképzelésük, hogy eszméiket miként kellene bevinniük a „zsidó nép” közé. Kiadtak ugyan egy lengyel és egy héber nyelvű újságot is, ám a zsidók túlnyomó többsége, még Lembergben is jiddisül beszélt, azon a bizonyos „barbár keveréknyelven”, amelynek az asszimiláció híveinek szemében semmiféle létjogosultsága nem volt. A Blacharska utca 26. számú házban lévő – és az igen poétikus Goldene Rojse (Arany Rózsa) nevet viselő – lembergi régi zsinagóga köré települt zsidónegyed lakosai nem sokban különböztek a kis kelet-galíciai városkák „Judengasséinak” lakóitól.

A lembergi régi zsinagóga közelében lévő utcák és sikátorok külön várost alkottak.  Itt mintha a város egy évszázad óta megállt volna a fejlődésben. Ezekbe a szűk, zegzugos utcákba csak ritkán süt be a nap. A házak nagyon régiek, az udvarok koszosak és sötétek. És minden udvar egy-egy külön utca, roskatag házrészekkel és előredőlő, fura oromzatokkal: mindegyik úgy fest, mint valami sötétben kuporgó szörnyeteg. Az ember alig mer felegyenesedve járni, folyton attól fél, hogy bármelyik pillanatban a fejére omolhatnak az ősöreg falak…

Ezeket a házakat a pincétől a padlásig szegény zsidó családok lakják. Mindannyian kereskedésből élnek. Kicsiny, sötét üzleteiket a legkülönfélébb tárgyakkal zsúfolják tele. Van itt bútor és háztartási eszköz, könyv és gyerekjáték. Mindenféle kalap és cipő, régi ruhák, lakájöltözékek és kiszolgált uniformisok hevernek egymás hegyén-hátán, minden létező színben és méretben. Ami a városban elkorhadt és használhatatlanná vált, azt idehozzák, és nincs az az ócskaság, ami itt ne találna vevőre.

Minden évben egyszer nagy vásár van az utcában. Egyik stand a másikat éri. Öreg vagy koravén zsidónők, parókával vagy koszos kendővel a fejükön gyümölcsöt, zöldséget és süteményt árulnak potom pénzért. A kofák mellett ülnek a foltozó vargák, munkájuk fölé hajolva. Mellettük egy könyvkereskedőt látni régi képeslapok, imakönyvek és ponyvaregények társaságában. A bódék között vásárlók és alkuszok valósága hada tolong. Poros, szutykos arcú zsidók nyomakodnak a tömegen keresztül. Pókhálósra kopott, ósdi cilinder a fejükön, összevissza szakadozott esernyő a kezükben… Nyomorékok és koldusok próbálnak jajveszékelve előrejutni a forgatagban…

Az utcasarkokon cipőtisztítók, teherhordók és kolduló zsidófiúk állnak toprongyos kaftánban, sápadt, éhes arccal.

Itt mindennap dúl a harc a megélhetési minimumért…

Milyen kicsi ezeknek az embereknek a bevétele, akiket a földnek erre a kis darabkájára hordott össze a sors. Mit kínlódnak azért, csak hogy éhségüket csillapíthassák! Pár krajcár kereset már boldoggá teszi őket, és újra felajzza bennük a tettvágyat. Itt ül egy asszony, előtte alma. Az egész árukészlete talán ha egy koronát ér. A gyümölcsből származó bevételből tartja el magát. Egész nap el nem mozdul a helyéről. Nem kergeti el se a hőség, se a hideg… Valamivel odébb egy férfi fagylaltot árul: „Egy kanál egy krajcár”. – Mások gombot, kefét, cipészszurkot, suvikszot és gyufát kínálnak megvételre… Egy nő limonádés kancsóval járkál, és minden pillanatban felharsan a kiáltása: „Itt a friss jeges, az üdítő! Balzsam a torokra! Csodás hatás! Egy krajcár a hosszú élet titka! Itta már? Egy krajcárért egy pohár!…” Egy legény egy láda tetején áll. Tölcsért formál a tenyeréből és szünet nélkül ezt kiabálja: „Zseebkendőt tessék! Háárom krajcár darabja! Nagyorrúnak! Kisorrúnak! Vasorrúnak! Zseebkendőt tessék!”

Az utcák tele száguldó kereskedővel, a kikiáltók hangja egyhangúan ismétlődik… Szikár asszonyok, sápadt, lesoványodott gyerekek, vérszegény, gondterhelt férfiak nehéz vödröket, kosarakat, ládákat vonszolnak… Minden létező hangnemben felkínálják portékájukat és igyekeznek egymásra rálicitálni, egymást túlkiabálni… Milyen űzöttek, hogy sietnek egész életükben, közben állandóan attól szoronganak, hogy mi lesz holnap… Napkeltétől napestig folyton tesznek-vesznek, fáradhatatlanul, egyetlen zokszó nélkül… Egyiküknek sincs konkrét foglalkozása… Ma a gyümölcsös kordét húzza, holnap már használt ruhával kereskedik…

Így folyik az élet ezekben az utcákban látástól-vakulásig – míg be nem jön a szombat. Ez a szent nyugalom napja ennek az agyongyötört népségnek. Ilyenkor ők is emberek… Alszanak, esznek, eszmét cserélnek a világ eseményeiről...

(Hermann Blumenthal: Az ifjúság útja. Serdülőkor)

Ennek a pauperizált tömegnek a szemében, amely úgy látta, hogy az erősödő lengyel konkurencia alapjaiban fenyegeti a létét – ráadásul már arra szólítja fel a keresztényeket, hogy „zsidótól ne” vásároljanak –, az asszimiláció nem sok vonzerővel bírt, annál nagyobb vonzerőt jelentett a cionizmus, amely Lembergben a kilencvenes évek elején kezdte megvetni a lábát. A „Testvérek Szövetsége”, a zsidó lakosság passzivitásától és a lengyel társadalmon belül egyre jobban elharapózó antiszemitizmustól elcsüggedve, 1892-ben beszüntette működését; Wilhelm Feldman felszámolta a zsidó szervezethez fűződő kapcsolatait, és Krakkóba tette át székhelyét, ahol irodalomkritikusként folytatta pályafutását; ugyanabban az évben jelent meg Lembergben az ifjú cionista mozgalom orgánumának, a Przyszlośćnak(„Jövő”) az első száma.

Ha az ember a Podzamcze pályaudvarról ment a belváros felé, akkor jobbra esett a zsidó negyed. Bóżnica, Joselewicza, Miodowa, Słoneczna… Az utcanevek mintha mulatnának a nyomoron: Méz utca, Nap utca… Balra a Várhegy, a Wysokí Zamek, parkokkal, fasorokkal szegélyezve. A Krakówski téren és a Teatralna utcán haladva lassan elért az ember a Piactérre (Rynek): ott állt a minden bájt nélkülöző városháza. A tizenkilencedik század első felében épült, és a pompás patríciusházak mellett úgy hatott, mint egy kaszárnya. Ott állt a Király-ház, Jan Sobieski király hajdani lembergi lakóhelye. Egy Konstantin Korniakt nevezetű, Krétáról Lengyelországba vándorolt borkereskedő építette a tizenhatodik században. Közvetlenül mellette ott a Fekete-ház reneszánsz homlokzata, ebben a házban eredetileg a Sobieski király orvosa, Anczowski lakott. Azután a Bandinelli- és Massari-paloták, a házak névadói olasz kereskedők voltak, Massari a Velencei Köztársaság konzuljaként érkezett Lembergbe. A közeli Káptalan téren (Plac Kapitulny) áll ma is a római katolikus székesegyház, a galíciai metropolis egyetlen említésre méltó gótikus építménye, ehhez csatlakozik a kései reneszánsz szépséges emléke, a Boim-kápolna. A Káptalan tértől csak pár lépés a Mária tér (Plac Maryacki), a város legforgalmasabb pontja, közepén a Miczkiewicz szoborral, valamint előkelő szállodákkal – Hotel George, Hotel de France, Hotel Europe –, elegáns üzletekkel, éttermekkel és könyvesboltokkal. A Miczwiewicz-emlékmű a legnépszerűbb közéleti hely, ide szerveztek mindenféle tüntetést és gyűlést: itt harsogtak a forradalmi dalok lengyelül, ukránul és jiddisül, itt mennydörögtek a nacionalisták a „zsidó uzsora” ellen, itt ígértek a cionisták Palesztinában tejjel és mézzel folyó Kánaánt. A Miczkiewicz-emlékművel szemben Hermann Altenberg kiadó könyvesboltja állt, ez később átköltözött a Hotel George épületének modernebb helyiségeibe, pár házzal odébb a Soczek cukrászda, mellette a Café Avenue. Lemberg nem csak a bürokrácia központja volt, Bibliopolis is, ahogy a művelt galíciaiak dagadó kebellel mondták, a kiadók és könyvesboltok, az antikváriumok, a kritikusok és az írók városa. Hermann Altenberggel a legújabb lengyel irodalom kiadója, Bernard Połoniecki Lengyel Könyvesboltja (Księgarnia Polska) konkurált, itt jelent meg többek között Leopold Staff (1878–1957), a lengyel neoromantika egyik legjelentősebb képviselője is. Staff cseh származású apja híres cukrászatot üzemeltetett a Piactér egyik mellékutcájában, az örmény katedrális közelében. Połonieckinek kiváló irodalmi tanácsadója volt Ostap Ortwin (1876–1942), polgári nevén Oskar Katzenellenbogen, az egyik legtehetségesebb lembergi kritikus személyében, aki szinte mindennap a művészek törzshelyének számító, Akadémia utcai Róma kávéházban (Café Roma) üldögélt, toronymagas újságheggyel barikádozva el magát. Ugyancsak népszerű újságforgató hely volt a Május 3. utcában (Ulica Trzeciego Maja) a Hausman udvarnál a Café Imperial, ahol nem kevesebb mint százötven lap várta a vendégeket.

A Mikolasch udvar üveggel fedett utcájának egyik szűk, sötét üzletében székelt a lembergi antikváriusok legtekintélyesebb dinasztiája, az Igel család, amely a tizenkilencedik század elejétől fogva látta el régi nyomtatványokkal a művelt lembergieket; a bokáig érő, a lengyelek által csak lapserdaknak csúfolt fekete kaftánt viselő, szakállas, selyem kapedlis, pajeszos Lajb Igel patriarchális alakjával az élen. Lajb Igel felülmúlhatatlan bibliográfus volt, a lengyel irodalom és történelem ritka kiváló ismerője, akihez a János Kázmér Egyetem professzorai vagy Wojciech Kętrzyński, az Ossoliński gróf által 1817-ben alapított nemzeti könyvtár, a tiszteletreméltó Ossolineum igazgatója is gyakran elment tanácsot kérni. Lajb Igelhez hasonlóan Kętrzyński személye is jól érzékelteti, kikből is verbuválódott a lembergi értelmiség: a lengyel nemzeti művelődés intézményének vezetőjét eredetileg Adalbert Winklernek hívták, és német nyelven írt verseket.

A lembergi antikváriusok kivétel nélkül mind zsidók voltak. Lajb Igel fiai is folytatták a hagyományt és saját üzletet nyitottak, csak egy fiú szakított a környezetével, Jeżewskinek nevezte magát (jeż lengyelül – akárcsak Igel németül – sündisznót jelent), kitért és katolikus pap lett belőle. A Báthory utcában (Ulica Batorego) sorakoztak a kisebb antikváriumok, ezek nem csak komoly irodalmat tartottak, hanem szórakoztató regényeket, krimiket, sőt afféle „puskának” használható olcsó szöveggyűjteményeket a latin és görög lecke megírásához: a „Bodeket”, a „Menkest”…  A Trybunalska utcában sokan jártak Marek Hölzl antikvár könyvesboltjába, ugyanis közvetlenül mellette volt a „Három korona” étterem, és a tulajdonosáról, az irodalmárok nagyvonalú barátjáról, Naftali Töpferről elnevezett művészkocsma, a „Naftuła”.

Az ukrán irodalom érdekében tevékenykedett a klasszikusokat kiadó Sevcsenko Társaság, az inkább modern szerzőket megjelentető Ukrán Kiadói Társaság, és a közérthető népkönyvekről gondoskodó Prosvita (Felvilágosodás) Társaság. Voltak Lembergben ukrán színházi előadások a Ruska Besida (Ruszin Szó) Társaság vagy az ukrán nyelvű színjátszást támogató egyesület szervezésében, voltak diákszövetségek és könyvtárak, volt néhány ukrán kocsma, főleg a külvárosokban, és egy-két üzlet, ahol a Kárpátok falvaiban készült népművészeti tárgyakat lehetett vásárolni: mindez csak a társadalmi élet periféráján létezett, ám a lengyelek ezt is ferde szemmel nézték.

A nemzetiségi korlátok csak az étlapokon dőltek le, mert a konyha zsidó-lengyel-ukrán volt. A lembergiek szerették a finom falatokat, és se időt, se fáradtságot nem sajnáltak, ha evésről volt szó. Stanisław Wasylewski lengyel író, újságíró meséli a lembergi irodalmi életről szóló memoárjában, hogy volt egy ismerőse, aki egy ideig naponta felszállt a főpályaudvaron a Podwołoczyskába menő expresszvonatra és a város túlsó végén, hét kilométerre lévő Podzamcze pályaudvarig váltott magának jegyet, csak azért, mert a Kuriernak (így hívták a vonatot) volt egy elegáns étkezőkocsija – rajta aranybetűkkel a felirat: Vettura ristorante – és ott állítólag olyan kiváló volt a menü, hogy még a Hotel George-é is elbújhatott mellette. De éttermekben, reggelizőhelyekben, kávéházakban, cukrászdákban, borozókban és sörözőkben, tejcsarnokokban, pálinkamérésekben és hidegbüfét kínáló gyarmatáru kereskedésekben a lembergi utcákon sem volt hiány.

Rengeteg vendéglő volt, mindegyik más légkört árasztott és másmilyen közönséget vonzott. Általában a bécsi kávéházak domináltak, ezekben a szimpla feketéhez három pohár hideg vizet szolgáltak fel. A pult mögött ott álltak a többé-kevésbé csinos kasszírnők, ők adták ki a számlát, a kanalat és a cukrot a pincéreknek. Az óberek, vagyis a főpincérek és fizetőpincérek túlnyomórészt a német telepesek soraiból verbuválódtak, és többnyire Bechtloffnak vagy Bisanznak hívták őket. Az ember a nap bármely szakában beállíthatott a nagyobb kávéházak bármelyikébe és elkiálthatta magát: „Bisanz úr!”, előbb-utóbb valamelyik alacsony, pocakos, szmokingos ember egészen biztosan válaszolt neki udvariasan: „Szolgálatára, tanácsos úr (gróf úr, tekintetes úr, professzor úr, doktor úr)!” – „Bisanz úr, fizetek!”– „Óber egy melanzs lesz!” „Bechtloff úr, egy kapucinert kérek!– így szól az elmúlt idők visszhangja.

Voltak Lembergben olyan kávéházak, ahová csak férfiak jártak. Ha például az Európában, a Jagelló és a Május 3. utca sarkán felbukkant egy nőnemű lény, akkor az nyugtalanító eseménynek számított, jóllehet már akkoriban is voltak olyan nők, akiket érdekelt az üzlet. Más, elegánsabb kávéházakban viszont annál több képviselője akadt a női nemnek, mindenféle korúak és öltözékűek. Az odor feminaeelőkelően csábító légkört kölcsönzött ezeknek a helyeknek, álmodozásra biztatott, de ezzel egyidejűleg a hozomány nagyságának józan felbecsülésére is. Itt mindenekelőtt a Sztuka (Művészet) kávéházat kell megemlíteni az Andriolli udvar első emeletén, ahol mindig hangulatosan csökkentették a világítást, valahányszor Wasserman, a hosszú sörényű hegedűs elkezdte játszani Schuberttől az Álmodozást. A híres irodalmi kávéházra, a Schneiderre már csak homályosan emlékszem. Csak egyszer jártam ott, mielőtt a házat, amelyben ez a hely volt, lebontották, de akkor sem kávéházi vendégként, hanem magánügyben, amely magánügy egyik iskolatársam, Kazio Purski apjához, a fizetőpincérhez vezetett. Kazio Purski második vagy harmadik osztályos korunkban halt meg tüdővészben. Az ezt követő években, amikor már rendszeres kávéházba járó vált belőlem, Purski apjával többször is találkoztam; még mindig fizetőpincérként dolgozott, de ha most magam elé idézem, akkor azt látom, hogy a fia koporsója mellett áll és sír.

Mély benyomást tett rám, amikor a Róma kávéház pincérei átmentek például a Reneszánszba és az ottani kollégáikkal szolgáltatták ki magukat. Ilyen alkalmakkor rikítóan tarka nyakkendőt viseltek és világos zakót. Ez volt az ünnepi öltözékük. A munkaruhájuk, a fekete szmoking és a frakk otthon szellőzte ki a hétköznapok fáradalmainak beléevődött páráját. […]De mintegy álomban látom magam előtt a kevésbé előkelő vendéglőket is: az olcsó csapszékeket a zajos orkesztrionnal* a sörözőket, ahol kocsisok és késesek találkozgattak, és a fém kriglik az asztalhoz voltak láncolva, mint a kutyák, mivel a tulajdonosok féltették őket az enyveskezű vendégektől. A kocsmák színpompás cégtáblákkal csalogatták az éhezőket és szomjazókat, volt például egy olyan kép, amin egy férfi hihetetlen falánk étvággyal fogyaszt el egy libát… Másutt a szerémségi szlivovicát magasztalják, a forró puncsot meg a híres lembergi „rozsólist”*…A pléhtáblákon nagyivók büszkélkednek, félrebillent koronájú szakállas királyok a Gambrinusok nemzetségéből, akik hordón trónolnak lovaglóülésben és szemlátomást majd megpukkadnak a nevetéstől. A kezükben tartott óriási korsókból ömlik a habzó sör és mintegy végigfolyik az alávetett népek történetén,

a pusztulás isteneinek felajánlott áldozat gyanánt. Egy másik cégtáblán a nagybajuszú, hordóhasú Zagłoba* okocimi sörbe meríti örökké szomjas száját – szinte hallom apokaliptikus szürcsölését és újra érzem a seprőpálinka, kvargli és az uborka illatát, az uborkáét, amely likőrnek eltett meggyel teli öblös üvegek mellett, óriási hordókban állt, kaporba ágyazva, hogy savanyodjon, és végül meg is savanyodik, úgy, ahogy mi is megsavanyodunk ebben a szomorú idegenségben… Aztán a Czarniecki utcában a Didolić és Prpić horvát borkereskedők vinotékájából kiáradó nemes dalmát borok bukéja lengi körül az orromat. Ott didolta és pörpölte az ember az aranyosan gyöngyöző Zlataricát és közben a napsütötte Dubrovnikról ábrándozott.

A lembergi cukrászatok, gyümölcsös üzletek, gyarmatáru kereskedések, az Edmund Riedl- és Julius Meinl-féle tea- és kávéboltok szaga, bármerre járok is a világban, mindenhová követ. Ámbár lehet, hogy mégsem a „követ” a legmegfelelőbb kifejezés, hiszen ez valami kellemetlent jelent, ezek a szagok viszont isteniek, ámbár az is igaz, hogy az embernek könny szökik tőlük a szemébe. Akárhányszor tértem vissza Lembergbe a „nagyvilágból”, ezek a szagok mindig visszavártak, ott voltak a régi helyükön. Ott vannak minden bizonnyal még ma is, hiszen a szagokat a legnehezebb megsemmisíteni vagy száműzni.[…] Lembergben még a hangok is illatot árasztanak, még a neveket is valami egzotikus aura lengi körül. Hallgassátok csak: Stec, Mryc, Kipa, Tepa, Uhma, Ohly, Pazdro, Kysiak, Schubuth, Quest, Nahlik, Krzehlik, Nowosad, Nassarek, Pitołaj, Sałaban, Kadernożka, Dokupil, akinek volt egy lánya, és azt úgy hívták, hogy Dokupilanka. Aztán: Beacock, Passakas, Garapich, Romaszkan, Mikolasch, Chamajdes, Czaczkes, Korkis, Kikenis. A Łyczakówi temető mellett a Giovanni Zuliani és Fia cég kemény gránitból faragta a sírköveket. A Kopernikusz utca felső részén, már majdnem a villamosremíznél három lakatos: Oprysk, Czepil, Pludra műhelye állt.[…] A szomszédos Románia hatása érződik az olyan becenevek egzotikus alakján, mint (velem született szerénységből a magaméval kezdem) Józiu, Biziu, Buziu, Filu, Fulu, Milu, Dziuniu, Maniu, Lulu (Ludwikból), Poldziu (Staff*), Weku (fogalmam sincs, hogy ez milyen névből lett).

(Józef Wittlin: Az én Lembergem)

Wittlin egyik diáktársát, a brody-i Joseph Rothot gyerekkorában Muniunak hívták, ez a Moses név becézett alakja. A két író Lembergben ismerte meg egymást, egy utcában laktak, a Łyczaków negyedben. A rövid kis utcában (Ulica Hofmana Opata – Hofman apát utca) a lembergi középosztály jellegzetes keresztmetszetével hozta őket össze a sors. Ügyvédek és fogalmazók, gimnáziumi tanárok, magasabb vasúti tisztviselők, nyugalmazott udvari tanácsosok, önkormányzati alkalmazottak laktak ott; ukránok, lengyelek, németek, zsidók. Wittlin még negyven év távlatából is jól emlékezett azokra, akikkel a Hofmana Opatában találkozott: Mihajlo Jakiv ukrán íróra, Szapowałek suszterra, Engelkreis kocsmárosra, Genia Smoczekre, az idősödő prostituáltra, Schwarz és Paynucy Duma szatócsokra.

Mindazonáltal Wittlin sem volt született lembergi, földbirtokot bérlő vidéki lengyel zsidó családból származott, a Galícia északkeleti határán fekvő Radziechówból, ami nincs is olyan messze Brodytól. Mindent egybevetve tizennyolc évnél többet nem töltött Lembergben, de egész életében kötődött ahhoz a lengyelül lwowczszczyznának nevezett (magyarul talán „lembergiségnek” mondható) varázslathoz, ami a Galíciai és Lodomériai Királyság – és a császárilag „hozzácsapott” Krakkói Nagyhercegség – fővárosából áradt; a kupolás lengyel, ukrán és örmény székesegyházakhoz és templomokhoz, a zsinagógákhoz és a haszidok imaházaihoz, a zöld területekhez, a Jezsuiták kertjéhez, a Stryj-parkhoz , a Sintér-hegyhez (Hycla Góra), a zsidónegyed közelében emelkedő magaslathoz, ahol obeliszk őrzi a lengyel nemzeti hősök, az 1846-os osztrákellenes nemesi felkelés vezetői, Teofil Wiśniowski és Józef Kapuściński emlékét; az 1893-ban bezárt Stryj temetőhöz, amelyet a vadul burjánzó növényzet teljesen elborított, ezért mindenféle csőcselék búvóhelyéül szolgált és állandó színhelye volt a lembergi rendfenntartó erők razziáinak; a Piactéren és a Hotel George előtti korzón uralkodó bábeli – lengyel-ukrán-jiddis-német – nyelvzavarhoz; az üzletemberek és spekulánsok által sűrűn látogatott Károly Lajos utcai kávéházakhoz, a drohobyczi, borysławi és tustanowicei olajbárók találkahelyeként ismert Café Grandhoz, a Café Cityhez…

A városközpontból a Károly Lajos utcán (Ulica Karola Ludwika) keresztül futottak a villamossínek a főpályaudvar felé: az első osztályú jegy tíz fillérbe került, a másodosztályú nyolcba; ez igazán megérte, ha meggondoljuk, hogy már a kapupénz is, amit a későn hazatérők leszurkolhattak az álmából felvert házmesternek, általában húsz fillérre rúgott.

A lengyel építész, Sadłowski tervei alapján készült új pályaudvar épülete előtt kör alakú virágágyások álltak, meg egy csomó, elnyűtt egyensapkát viselő hordár, gumirádlis kézikocsijával. Mind a két nagy csarnokban, ahonnan a vonatok indultak, hatalmas tömeg nyüzsgött. Magam előtt látom a „beigel”-árusokat mákos tetejű kerek péksüteménnyel teli kosaraikkal, a serdületlen rikkancs fiúkat, amint ukrán, lengyel, jiddis újságok nevét kurjongatják: Dilo, Słowo Polskie, Kurier Lwowski, Tugblat*…, az ukrán parasztokat, akik a lembergi piacra hozták a portékáikat és este hazamennek a faluba, a rikító pirosnadrágos huculokat, akik vászon átalvetőikben faragott tányérokat, kanalakat, intarziás ládikókat hoztak, a keményszárú csizmát viselő lengyel földesurakat, az ormótlan bundákba burkolózó orosz utasokat, a különféle fegyvernemekhez tartozó tiszteket, akik Krakkóba, Prágába vagy Bécsbe mennek szolgálati útra vagy éppen szórakozni, és köztük a koldusokat meg a zsidó házalókat, akik ijedten figyelik, nem jön-e a rendőr. Egy utolsó pillantás a kelet-galíciai népek egyvelegére. A pénztárteremben izgatott utasok tolonganak a varsói, berlini, párizsi és bécsi vonatok indulását és érkezését jelző sárga táblák előtt.

Kelet-Galícia, melyet Karl Emil Franzos oly lenézően Fél-Ázsiának nevezett, a pályaudvari csarnokban ér véget; a másodosztályú váróteremben kezdődik a Nyugat. Itt semmi sem emlékeztet arra az elrettentően lehangoló képre, amit Franzos a Károly Lajos Vasútról, az állomások éttermeiről és a várótermekről festett, mielőtt a Habsburg Monarchia e részébe elindultam: pompás szalon, benne aranyozott bőrfotelek, csiszolt tükrök arany keretben, kristálycsillárok és velencei kandeláberek, a falon Károly Lajos főherceg életnagyságú képe, gondosan lekefélt szőke pofaszakállal, az ulánusok díszegyenruhájában. A nagy, kétszárnyú, ragyogó rézveretes lengőajtó tompítja a pénztárteremből beszűrődő lármát.

A vonat, amely Krakkón, Oderbergen és Preraun keresztül megy Bécsbe, tizennyolc óra tíz perckor indul.

___________________________________________