„Száguldott velem, végig a járdán! Á, maga félt, hogy visszaparancsolják!
Hisz csak a parkról volt szó. Szép az a pár gyertyán is, szépek a százszorszépek,
szép a kopottas fűben a kiscsibeforma, napsárga kutyatej, jó nézni a szilfán,
a feldobott micisapkát hogy rázza a szél, mézédes a fülnek, ahogy a hurokban
kattog a villamos, nem zavar az se, ha zárlatos, és a kábel alul már füstöl,
énnekem érdekes az nagyon is, ahogy ugranak, futnak odébb, akik tudnak,
mint ahogy meg nem unom számolni, ma mennyi a négyzetméterre eső csikk,
gyufaszál, kontra söröskupak, és maga mégis az emberrablás mellett döntött,
úgy ügetett fel a hídra, azt hittem, felborulunk, azt hittem, a korlát végtelenített
rácsai közt nincs Duna, nincs ég, csak a rozsda virágzik, a vas vérága, megalvadt
foltjai ütnek ki, akárhova nézek, a festék bőre szinén. Ez a vágta émelyitő volt.
Tudja, egész nap a romlott hússzag, az ágyszomszédom testvize poshad,
nem bírják lecsapolni, végszakasz, holnapután viheti, le, a sárgatetőssel;
püffedek én is ‑ ugye, hol a mozgás? ‑, hiába lődözi rám mosolyát a belosztály,
hiába a folyosói fotel, cikáznak a nővérkék, nyúljon utánuk maga, én már
úgy vagyok ezzel, lápi lidérc mind, köd nyeli, és valahányszor a forgószél jön,
nyargal a nagyvizit, rettegek: egy tenyér meglegyint, port, maszatot, morzsát
szoktak az arcról így letörölni, futtában ahogy simogat, rohanó doki ő is,
és mintha mondana is valamit, »mama« vagy mi, az meg olyan, mintha a bágyadt
pálmalevélről fújná a ráüledőt: az legyez ott kint, porlepte szamárfül.
Állítson ide, szembe az ágyással. Ne felejtse a féket, hacsak nem a Sportuszodába
indult velem, bár az volt az érzésem előbb, hogy egy Oldsmobile-ban ülök, csak
elvesztettem a kormányt. Elengedett a lejárón, ugye? Hú, de álnok a képe!
Úgy robog itt, mint egy elszabadult ló; mintha nem én lennék idekötve a székhez,
évszám, hószám; mintha nem én lennék az a zsák, akit felkap a kórházi culáger,
hóna és combja alatt; nem én az a néma barlang, ahová csak foszló kötélen
ereszkedhet alá a fakír, aki elnyelt szavaimra kíváncsi; nem én, aki artikuláltan
már soha, csak így: potétété, matétété ‑ hanem maga, mindettől megszabadultan.
Mit somolyog nekem itt, mi? Még a borostájáról (szőke is, rőt is), arról is az rí le,
hogy milyen kétszínű. Szóval tart, mit ‑ tart!, mikor rögtönöz: fölspulniz a mesére.
Levegőt se kapok a vastag szópakolástól. És maga, lakli? Maga hős humanista?
Akkor is fut, fut, fut. Ki elől fut egy hős? És ki a pajzsa a hősnek ilyenkor: a béna?
Hagyjuk a harcot. Játsszuk azt, hogy ki milyen fa lenne – ha lenne. Maga, álnok,
holtbizonyos, hogy: fűz. Fölfele tör (a tekintete, mint egy szarv, az eget döfi folyton),
tartása mégis a föld fele hajló: horgad és kókad és kajla. Hát én? Gesztenye? Tölgy? Nem.
Én megelőzök mindenkit, virágba robbanok, ontom a szirmokat: én magnólia lennék.
Ott növök oldalt, nem hiszi? Márpedig én vagyok, én, én, az a rózsa-fehér tűzijáték!
Nem hiszi. Hogy néz? Hogyha mögém néz, az olyan, mintha nem is lennék már.
Mintha az árnyékomra figyelne, olyan. Hogy néz, maga szfinx! A zöld retináján,
illetve a szélén, ahogy közelebb hajol így most, sarló alakban villog a napfény.
Fáj a szemem. Ellenző kellene legközelebb, de ha összehúzom… Na nézze:
ott, ott! a gyalogfenyő alá, egy macska: hogy besipircelt! Ki üldözi? És az a pár!
Kilátszik a lánynak a popsija, el se takarja a szoknya: andalog, összesimulva!
Lóg, csavarog, fiuzik? Bolond, aki vaskalapos! Nem ezért ugrok ki a tolószékemből
mindjárt, mint egy lesben ülő leopárd, hanem kitépni a szájából a büdös cigarettát!
Mért kell, hogy pár év múlva ő is olyannak lássa a várost, a pesti tetők sziluettjét,
mint egy lebányászott vulkánt, koporsóhegyet, légmentes szürke fedéllel?
Mért nem akarja megérni a nagymama kort? ‑ Most úgy csíp a nap, mint a torma.
Mi lenne, ha kitakarna? A térdemnek sok a pléd. Nincs jobb, mint asztalhoz ülni,
még ha ránk is rázzák az abroszt: hull ez a sok zöld morzsa; levél, rügy, kifakadva,
mind az ölembe; szédülök: hogy vigyem ezt haza és hova, én, szavasincs öregasszony?”
